Tanítási filozófiám

Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim, ez itt... NEM a Hollywood Hírügynökség, én pedig nem Szirmai Gergely vagyok - remélem, a hír senkiben nem okozott maradandó töréseket, elvégre ez egy tanításról, a tanári hivatásról szóló blog, nem pedig filmkritikai csatorna. Kövessetek: elmondom, hogyan látom én ezt az egész tanítás dolgot.

Kezdjük azzal, hogy léteznek tanítás- és tanuláselméletek, amelyek bizonyítottan segítik a tanár munkáját, ugyanakkor nem érdemes kifogni egyet, és ahhoz ragaszkodni. Az én szakpárom az angol és a történelem... mindkét tárgyat lehet csoportbontásban, projektmódszerrel, frontálisan, kevésbé frontálisan tanítani; olyan területek, ahol elég nagy a választék a különböző módszerekből, ennélfogva a bevethető tanuláselméletek permutációi igazából végtelenek lehetnének, ha nem lennének bizonyos témák mindkét tárgyban, amelyeket egyetlen módszerrel lehet a legjobban elmagyarázni.

Ha magamból indulok ki, mindig az a típus voltam, aki szeretett problémákat megoldani, ugyanakkor azzal sem volt bajom, ha a "mesélős" részeket kellett hallgatnom. Mivel jegyzeteltem, és lefoglaltam magam, probléma nélkül oda tudtam figyelni a fontos részeknél. Vegyük például a törit. A középiskolai tanárom tudatosan hagyta, hogy elgondolkodjunk, felvetett komoly kérdéseket, és azt sem bánta, ha mi kérdezünk - egyike volt annak a kevés tanárnak, aki beismerte, hogy meg tudjuk lepni, és nem feltétlen tud azonnal válaszolni a kérdéseinkre. Miután ezt hozom magammal, én is olyan tanár szeretnék lenni, aki hagyja kibontakozni a diákjait, és nem veszett módon rohan a tananyaggal. Úgy gondolom, ebben a tantárgyban elsősorban a konnektivizmus dominál, hiszen a történelemtanítás Magyarországon ciklikus: kétszer érünk körbe a történelmen a kezdetektől napjainkig, így a diákok előzetes ismereteire érdemes építeni, hogy legyen miből gazdálkodni a kreativitást igénylő ötleteknél. Erre jó példa a magyarországi végvárrendszer elhelyezkedése, amiről mindenki tudja, merre és hogyan oldották meg, viszont megmutatni, végigvezetni egy térképen már nem tudnák. Az ismeretek megvannak fejben, ezekre kreativitást igénylő ötletekkel, akár versenyhelyzettel (konstruktivista kezdeményezésre), és IKT-s eszközök használatával lehetne elérni (esetünkben a Google Street View-t ajánlanám).

Na de, mi van az angollal? Itt be kell, valljak valamit: hatéves korom óta tanulom a nyelvet, és nem emlékszem pontosan, hogyan ragadtak meg az adott nyelvtani szerkezetek, egész egyszerűen ösztönből jönnek. Aki tanította, mindig azzal kezdte, hogy felírta a táblára a szórendet, majd elmagyarázta, és gyakoroltuk... gyakoroltuk... és gyakoroltuk, amíg a csövön kifért. Talán ezutóbbi égette belénk a legsikeresebben a Present Perfect és a különböző feltételes módok szórendjét, alkalmazási helyét és idejét. Amilyen problémás számomra a nyelvtani szerkezetek tanítása, elmagyarázása (kövezzetek meg, nem vagyok egy nyelvész), bizonyára több módszerrel, tanuláselmélettel kísérleteznék. Dalokat, valós helyzetbeli szövegeket csempésznék az órákra, hiszen valóban úgy ragad a legjobban a nyelv, ha gyakorolni KELL. Rá kell kényszeríteni a diákokat, hogy beszéljenek, és a lehető legkevesebb anyanyelvi kommunikációt alkalmazni a tanórákon.

Végezetül annyit fűznék hozzá, hogy a tanítási filozófiám nem a legkiforrottabb állapotában tart, hiszen még nagyban tapasztalatokat gyűjtök, és magántanításban kísérletezem. Egyvalamiben viszont biztos vagyok: szeretném arra megtanítani a diákokat, hogyan kell tanulni, hogyan kell megszerezni az információkat, majd azokra építeni, hiszen mire én odakerülök, hogy tanítsam őket, őskövületnek számítok, nem pedig a tanulás forrásának.